Nagy kíváncsisággal kezdtem neki. Összességében tetszett, szimpatikus volt a főszereplő, de egyes részeket, például az a fejezet, amelyben hosszú oldalakon keresztül taglalja, hogyan aludt gyűléseken az igazgató, nagyon unalmasnak tartottam.
“A legtöbb emberrel alig történik valami. De sokat képzelődtem. Ez is az életünkhöz tartozik. Nemcsak az az igazság, hogy megcsókoltunk egy nőt, hanem az is, hogy titokban vágyakoztunk rá, s meg akartuk csókolni. Sokszor a nő a hazugság és a vágy az igazság. Egy álom is valóság.”
“Úgy érezte, hogy felszabadul, hogy ő is sok mindent maga mögött hagyott, hogy sok minden nem köti már, ami annak előtte, s az a fiatalmeber, aki ott ül, az olasz könyvvel kezében, voltaképp ő is meg nem is ő, mindenki lehet, aki akar, mert a folytonos helyváltoztatással a helyzetek végtelen lehetőségébe jutott, holmi lelki álarcos bálba.”
“Csillag és szemét a sorsunk.”
“… ezen a nyelven, mely oly szép, hogy nem is hétköznapra való…”
“Nem értették őket, tehát gyűlölték.”
“Úgy gondolkozott, hogy akinek részévé jutott ez az ismeretlen célú kaland, melynek vége a megsemmisülés, az minden felelősség alól föl van mentve s jogában áll, hogy azt tegye, amit akar, például végigfeküdhet a kocsiúton, és minden ok nélkül elkezdhet jajgatni anélkül, hogy különösebb megróvást érdemelne.”
“Erre gondolt: belőlem nem lesz semmi, elzüllök. Erre gondolt: minden leszek. Erre gondolt: meghalok jövőre, huszonegy éves koromban. Erre gondolt: sohase halok meg. Mindenre gondolt, egyszerre.”
“Pajtás, én nem születtem arra, hogy megmentsem azt az emberiséget, amelyik, mikor nem sújtja tűzvész, árvíz és döghalál, háborúkat rendez és mesterségesen idézi elő a tűzvészt, az árvízt és a döghalált.”
“… hogyha a halált nem bírhatja el, legalább előszobájába tekint be, s általában végzetesen izgatták a szörnyű dolgok, a megsemmisülés kis és nagy színjátékai, a lassú vagy gyors pusztulás, mert azt remélte, hogy valamit mégis elleshet a titokból akkor, amikor az ismeretlen láb reánk tipor s a lét észrevétlenül a nemlétbe süllyed.”
